Emelem virtuális kalapom a kedves olvasóim előtt! Remélem a focis írásokkal nem sok olvasót vesztettem, azonban akik mégis vadul a kis vörös x-re kattintanák, azoknak mondom hogy ezúttal más jellegű írás következik.
Mondanom sem kell hogy blogom az eurázsiai hegységrendszert megszégyenitő csúszásban van,így a május elejei dolgokra már nem nagyon emlékszem. Szóval ez az írás is amolyan konkrétumokban sekélyes és fotókopiákban gazdag írásnak néz ki. De vágjunk is bele ebbe a különös kis írásba.
Valamikor réges régen a tanév végén, és a vizsgaidőszak átkos mesgyéjének határán, helyezném el a történést. Ez az időszak amikor a szerény kis nebuló még vígan tervezgeti az ötös vizsgákat, és morzsolgatja magában a jól csengő első világháborús mondás aktueljét "Május végére az Üvegesben vagy a strandon leszünk." Az én történetem is valahol itt indul. Kezdjük a dolgokat szakmai szemmel. Ekkortájt a szép idő ellenére az időmet a motorok laboratoriumba töltöttem Larion társaságában. Sokszor mondtam már hogy ha nem lennének határidők akkor nem készülne el semmi, hát valahogy mi is így jártunk a Járműmotorok II laborfüzetünkel.
Így hát mit volt mit tenni serényen tüsténkedtünk Larionnal a laborban, ahol együtt csinosítottuk füzetünket. Termosztátokat, forgattyús tengelyeket, vízszivattyúkat és egyéb nyalánkságokat kerekítettünk füzetünk szűzies lapjaira, és ha valami problémánk akadt, akkor sem estünk kétségbe, Szemeti tanár úr készséggel válaszolt rájuk.
Többek között ezen idő alatt tudtuk meg hogy Szemeti tanár úr nem csak mint szelíd motoros, hanem mint rallyveresenyző is jeleskedett. Bezony bezony amikor mi még gondolat sem voltunk Ő már ádázul nyomta a gázpedált. S nem is akármilyen vas szolgált a feneke alatt, az akkori cseszlovák ipar remeke a Skoda 130-as. A történet persze úgy kerek ha elárulom hogy az országban egyedüliként gyári támogatású verda volt, szóval nem a sufnituningos fajta.
Tehát míg mi rajzoltunk, addig Szemeti tanár úr mesélt nekünk rallys, skodás, versenyzős élményeiről. Mondhatnám hogy már már családias hangulat lett úrrá a laborban, s ahogy ez lenni szokott ilyen körülmények között a ceruza is szebben fogott.
Az utolsó hét minden napjára jutott egy kis idő a laborfüzet csinosítására, s még akkor is amikor nem akartunk valahogy a motorok laboratoriumba vitt minket a jó szerencse.
Szép lassan azonban ezek a dolgos szép idők is véget értek, mivel közelgett a beadási határidő, így végül csütörtökön sok munka után konyhakészen, tokkal vonóval leadásra helyeztem a laboratoriumi füzetemet. Azt hiszem hogy végül elégedett lehettem a munkával, magamhoz képest nagyon szép rajzokat készítettem, s ha már itt vagyunk ne csak magamat dícsérjem hanem a laborgyakorlatokat is.
Nagyon sok mindent tanultam ezeken a foglalkozásokon, s talán nem vagyok elfogult ha azt mondom hogy a második leghasznosabb folyamata/órája/kurzúsa/tevékenysége volt a félévnek. Szemeti tanár úr igazán jól magyarázta el a dolgokat, s ha kérdésünk volt tudtuk hogy hozzá bátran fordulhatunk, emelett több az életre felkészitő bölcsességét, szakmai tapasztalatát is megosztotta velünk.
De a sok sok értelmetlen bötű helyett beszéljenek inkább a képek erről a tevékenységről, mert hát egy jó gépész mindig hord magánal fényképezőmasinát.
Az utolsó hét más szempontból is jelentős volt, és nem csak azért mert 14hét után szögreakaszthatja az ember az órára járó mentét, és a felesleges kétkredites töltelékjegyzeteket vadul széttépheti, hanem azért is mert valamiféle felszabadultság lepi el az embert. Bár ez megint egy érdekes kis gondolatot érlel meg bennem, hogy tulajdonképpen miért is örül ilyenkor az ember?! Elvégre a java még csak most jön, hiszen nem nagy kunszt órára járni, hallgatni, zárthelyiket termelni, a lényeg a vizsgai úgyis. De valahogy mégis az ember a 14 kötelező hét után megnyugszik és az utolsó hetet felszabadultan tölti. Így volt ez az én kis Lebensraumomban is.
Így hát a legkedvesebb szórakozásomnak hódoltam, ami mint a testet mind a lelket üdítű, szerelmemmel tölthettem az időt. Ez mint mindig most is nagyon kellemes volt, főleg mivel nagyon aktív programokat csináltunk. De fejtsük is ki bővebben ezeket.
Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egyikünknek sem volt sok betakarítani valója az utolsó héten, vagy mert nagyon okos volt és mindent sikerült a rendes játékidőben eldönteni, vagy mert a jővőre faktorra tette a lapot. (Ki ki válassza ki ismeretanyagai által hogy melyik illik rám)
Szóval így minden délután együtt tudtunk lenni, így mindig csináltunk valami közösségit. Példának okáért, feltérképeztük Győr városát. Egy ilyen kis fényképezéssel, mókulással egybekötött kirándulás már a rég a tervembe volt, s mivel az idő is kedvező volt így hát fel is kerekedtünk.
Persze nem is mi lennénk azok ha a séta előtt nem sikerült volna kicsit összekülönböznünk, aminek az lett az eredménye hogy jó csacsi módjára megmakacsoltam magam hogy én biza nem megyek tovább, majd ebből kialakult a kapjuk el a másikat nevezetű népi játék. Ez röviden abból állt hogy hol Manóm bújt el az aluljáró lépcsőfordulójában, hogy ezzel mögöm kerüljön, hol pedig én sompordáltam a Bissinger park eldugott szegletébe előle.
Ezen kis játék után persze jót derültünk az egészen, s hamar meg is békültünk. S mivel a nagy játszásban megéheztünk, s amúgy ís egy fagyizás volt tervbe, így elindultunk a legközelebbi fagylaltozó irányába.
Ekkor derült fény számomra szeretett városunk egyik nagy hiányosságára, miszerint hiába van impozáns városháza, és hiába van vele szembe egy eléggé szocreál tér (amit jómagam Vavrik térré keresztelt ismerős okok miatt) a turisták által látogatott Bissinger park-Városháza-Megyeháza-Buszpályaudvar-Vasutállomás ötszög területén közel s távol nem található egy valamire való fagylaltozó élménykombinált.
Így hát nekünk is eléggé messze kellet bandukolnunk, ahol a kúrta farkú malac túr ám a madár sem jár, azaz a Malom ligetig, ahol a kreativ nevet viselő Liget fagyizó leledzik.
Ahogy a Manóm ajkait gyakran elhagyó szófordulat mondja "Egyszer mindent ki kell próbálni", valahogy ezzel a tanulsággal vetettük bele magunkat a jeges élvezetbe.
Azért fogalmazok ily körmönfontan, mert ez egy eléggé összevont, valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején épült bódéról van szó, ahol egyszerre árulnak meleg bogácsát, hideg innivalót, újságot és fagylaltot. Szóval eléggé komplex szolgáltatást nyújtó kis céhről van itt szó, a repertoárba még a telefonfeltöltő kártya (amit szerénységem már ezeregy esztendeje nem látott) értékesítés is fellelhető. S tudva levő hogy sok dolog között elveszik a minőség, hogy közhellyel éljek "egy dolgot csinálj de az világszinvonalon".
De hát mit volt mit tenni, ha már ott voltunk akkor fagyiztunk. Miután kiválasztottuk az ízlésünknek és hangulatunknak megfelelő fagyit, helyet kerestünk magunknak a békés nyalakodásra. Így esett hogy a vasútállomással szemközti honvéd parkban telepedtünk le.
Miután letelepedtünk egy jól szituált öntöttvas padra, kellemes kis kora nyári csevej bontakozott ki köztünk. S bár a fagyi a megszokott színvonal alatt maradt, azért nem volt nagyon rossz. Na és persze hogy ne csak kritika érje a Liget fagyizót, legalább spóroltunk 40Ft-t. Bár tény és való hogy nem ez a fagylaltozó az esélyes a GYŐR fagylaltja címre.
Mivel a liget sarkán egy gimmnázium állt, így jó lehetőség volt hogy szemléljük a gimmnazista vagy más gyűjtőszóval élve póni, szubkultúra viselkedését.
Hát mit ne mondjak voltak érdekes jelenségek.A rózsaszín vagyis ékes magyar szóval pink polós helyi menő csávó (HMCS), a csajoknak akik azt gondolták magukról hogy hihi szép vagyok ha 8 kiló diszperzitet kennek magukra. Menőzős "motorral vagyok" mondat, majd a következő pillanatban felszállt a sarkon álló mopedre :) Eléggé groteszk látvány egy 190 cm-s csávó babapopsi rózaszín polóban egy kis robogón :)
Vagy a szemközti padon ülö hölgyemény aki fél vagy inkább egész popsiját kiterítve nyomta le a nyelvét egy 10 évvel öregebb srác torkán. Na jó nem is folyatom, a végén még azt mondjátok hogy morgós medve vagyok. Minden esetre az én gimis éveimben nem voltak ilyenek :) Érdekes ez az ifjonti generáció :)
De ne vessük el a sulykot, térjünk vissza a kedvesemmel töltött víg percekhez. Szóval ültünk, beszélgettünk, néztük a mókuló fiatalokat, megosztottuk saját ifjonti élményeinket, és nem mellékesen nyaldostuk a fagyit. S ha már itt voltunk akkor készítettünk pár előnyős és pár előnytelen képet magunkról. A nagy csevejben aztán Julcsinak sikerült magát lefagyizni, ötletet adva ezzel nekem a legközelebbi ajándékára, ami egy partedli lesz.
Miután kiszekáltam a világból ezzel kapcsolatban, majd kinevedgéltük magunkat, úgy döntöttünk hogy mára elég lesz ennyi a jóból, s nagy nehezen elváltunk egymástól.
Összeségében nagyon élveztem ezt a délutánt, nem kérdéses hogy 10 ből 10 pontot érdemelne, de mivel 10-es nem létezik, így csak 9,96-ot adok. Színesítse hát pár kép a blogomat erről a klassz kis májusi délutánról.
Miután elköszöntünk egymástól persze még nem ért véget a nap, s mivel eléggé jó kedvem kerekedett a sikeres randi után, így hazafelé úgy döntöttem járok egy nagyot. A szokásos út helyett így a csavargyár irányába indultam el.
Így hát bejártam Győrt, és amit érdekesnek találtam azt lefotóztam. Ezalatt a kis séta alatt rájöttem hogy bizony nagyon nem isemerem a város eldugott értékeit, s ez az a hiányosság amin hamarosan változtatni szeretnék. A séta is klassz hangulatban telt, bár sajnálom hogy a kellemes kis utat egyedül kellet megtennem.
Nagyon sok szép érdekes épületet, parkot, szobrot láttam, s ha már tehettem akkor lefotóztam őket. De ne is szaporítsuk tovább a szót lássuk a képeket, a sorozat címe pedig Egy objektív Győr
Persze az ilyen lazítós hetek alkalmával az embernek a haverjaira is van ideje, így hát miután Hajmi is tőle meglepő módon a parton múlatta az időt, így Bandival mi is elhatároztuk hogy kimoccanuk kicsit a nagyvilágba. Így hát a kora esti órákban egy duparti sétával tettük emlékezetessé a napot. S láttunk olyan csodát, amilyet még tán túrista sem látott a találkozások városában.
Az leleményes győriek kitalálták a kacsakajakiadó autómatát. Hoppálé :) Dobj be egy százast és etesd a kacsákat :) Nagyon nagy biznisz :P Nekem is eszembe juthatott volna :) Bár gondolom burzsuj németeknek és hollandusoknak jó móka a dunapari kacsákat megtömni, az atrakció főleg akkor hatásos ha egy kis hollandus vagy germánus is van a családban. Elvégre mi sem mutat jobban a fotóalbumba mint a kis Dietrich ahogy a magyar kacsakát eteti a középkori várfal tövében.
Ami azonban tényleg jól mutat a fótóalbumban az a kacsautómatás kép :) Az én modelem ezúttal Bandi volt, aki még mindig szingli, szóval lányok iparkodjatok. Fényképes önéletrajzot a muffinka@vipmail.hu címre kérünk.
De sok beszédnek sok az alja muzsikáljanak a fotók:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése