III. Diófás Főzőverseny

 Hatalmas érdeklődésre tartott számot a III. Diófás Főzőverseny Noszlopon augusztus 8-án. 37 csapat 74 féle ételt sorakoztatott fel a zsűri előtt, amelynek elnökét, Szabó Péter fogadóst a díjkiosztó előtt a község díszpolgárává avatták.

Emelem virtuális kalapom blogom olvasói előtt! Legújabb bejegyzésemben ismét egy noszlopi, Noszlophoz köthető eseményt szedek ízekre.
  Kicsit egysíkúnak tűnhet a sok főzős evés bejegyzés, de hát mit tagadjam az augusztus eddig az evésről volt ismeretes, aminek amolyan karácsonyi pocak féle lett az eredménye (sajnos). De vannak az ember életében olyan események amik kihagyhatatlanok, s amikért érdemes áldozatokat hozni, még a strandszezon derekán is.

   Hagyományosan minden év augusztusában kerül lebonyolításra a noszlopi Diófás Főzőverseny. Ez az esemény aztán egy egész klassz kis propagandát is szokott kapni, méghozzá Bála Béla és Bála Bözsi promotálásában. A jó öreg bála emberek a falu négy végén hírdetik az ízletes eseményt, s toborozzák az átutatzókat is. Emelett persze az interneten is, illetve a helyi lakosokat szórólappal is buzditják a részvételre.
  Eddig valahogy mindig csak érintőlegesen tudtunk belekóstolni a mókába, idén azonban a kedvező időpont és a jó idő miatt teljes valójában kiélvezhettük a főzőversenyt.

  Ott ültünk a ligetben anyummal, s amikor már degeszre ettük magunkat azon tünödtem hogy miként fogom ezt leírni, hisz egy ilyen látványos és íz gazdag eseményt nagyon nehéz szavakba önteni. Már ott a ligetben igyekeztem összefoglalni hogy mit is fogok írni, eme Lucullusi lakomáról.  Majd a jó ízeket leöblítettem egy korty hideg serrel, s hirtelen megjöttek a gondolatok. Tárjuk is fel hogy hogy is indult ez az egész..


 Az egész történet augusztus 8-ra nyúlik vissza, ugyanis erre a dátumra volt idén kidoboltatva a főzőverseny. Persze ha mélyebbre dugjuk a fakanalunkat, akkor világossá válik az is hogy anyummal már a Családi napról hazafele baktatva eldöntöttük hogy a másik nagy rendezvényen is tiszteletünket tesszük.  A főzőverseny jellegéből  adodódan meghatározta az egész vasárnapi menetrendünket. Mivel a szórolapon a 10 óra volt feltüntetve kezdésnek, így mi vagyis én ekkorra tettem az ebredést. Mivel ekkor még a helyszínen az előző este folyamán bendvesedett fát szárították, így mi még mondhatnám hogy időben is voltunk. S míg a helyszínene felállították a főző standokat, addig mi a ruha kiválasztással bajlódtunk. Mivel ez egy amolyan füstös hely volt, így természetesen nem a templomba járós díszmagyarjainakt, sokkal inkább valami hétköznapit kaptunk magunkra. Aminek ugyebár nem ár annyira a jó kis füst. 
  Amikor felöltöttünk kimenős ruháinkat, az idő már 11 óra felé járt, s miután végleg feladtuk nővérem elcsábítását, úgy látszik ebben csak Attila a (porond)mester, elindultunk a falu központ felé.
   Ez a folyamat hozta meg az első nehézsséget, ugyanis kerékpárom a legútobbi Julcsis túra alkalmával megsérült, s egy szép kis szerelhetetlen defektet szenvedett. Rövid tanakodás után így úgy határoztunk hogy haszonbérbe veszem nővérem lábhajtásos továbblöködőjét.
  Azonban a rendszeres használat miatt az is kissé laposan porosodott a biciklitárolóba, így előtestmozgásként gyorsan felpumpáltuk. Ezt a mókát a szelep furcsasága tette trükkössé, így korántsem volt olyan egyszerű mint ahogy elképzelnétek. Miután a kerékpár menetkész állapotba volt elindultunk Big Bogdányból a helyszínre.

Útközben

Útközben aztán tapasztalhattam a sörényes mobil, alias bicikli hátulütőjét, ugyanis hiába tekertem a megszokott lendülettel, a pedálra leadott forgató nyomatékom valahogy nem vivődött át az aszfaltra. S kezdtem azt érezni mint a magyar gazdaság, hiába tekerek kapickálózok nem haladok előre. Közbe az is megfordult a fejemben hogy szegény Julcsinak is így kellett bicikliznie amikor nálunk volt, s milyen aranyosan nem is panaszkodott rá. Bár lehet hogy csak azért volt különös ez a kerékpár, mert elszoktam az MTB-től.
  Végül ha lassan is de biztosan megérkeztünk az evészet helyszínére, ahogy közeledtünk egyre nyalánkabb illatok tárultak elénk. Azonban az első feladatunk mégis csak kerékpárjaink biztonságba helyezése volt, így le is tedtük azt egy jóképű ház tövében. Mondjuk meg kell jegyezni hogy a helyszínt  a polgársünök jól biztosították így bármiféle inkorrekt vagyonszerzés nem valósulhatott meg.
  A biciklizés után a második akadályt az árok megkerülése jelentette, ezt azonban anyu egy tripla cukaharaval, míg én egy delfin kettővel abszolváltam. Igen lusta emberek vagyunk, s lusták voltunk a bejárat felől közelíteni :)

Tripla cukahara

  Miután az árkos akadályt sikeresen vettük, körüljártuk a diófást. Azzal a nem titkolt szándékkal hogy egy két versenyző megkínál minket a finomságokból. Sajnos azonban emez spekulációnk nem teljesült, így csalódottan mentünk az információs sátorhoz, ahol felvettük a szavazólapjainkat, s a langalló jegyeket. Ugyanis ilyen jegy fejében ingyen langallóhoz jutottunk, s mint tudjuk ha már van valami a bendőnkben akkor a kedv is jobb. De mindenféle pecsenyézést megelőzően előbb szavaztunk a legötletesebb versenyzőre. Én a Rehab sarjaira adtam le a voksom, mivel az ő jelmezük terítéküket találtam a legmívesebbnek.
  Szavazás után aztán egyből belecsöppentünk a zsűrizés illetve a versenyzők bemutatásába. Ekkor mutatták be a nagyérdeműnek a messziről jött nevezőket. kis falunkat megtisztelte két erdélyi, egy szabolcsi, egy győri s számos pesti csapat is. No és persze a nevezek közül nem hiányoztak  a lelkes amatőr falusi legények és jányok. Ilyen szempontból egy üde foltja volt a versenynek a Kauffman-Felső páros, akik inkább ivós játékkal szórakoztatták a nagyérdeműt :) mintsem főzési tudásukkal. Persze azért a főztjük is nagyon ízes lett, de erről majd később.
  Szóval a zsűri épp a versenyzőket járta körül, a mi gyomrunk pedig a korgó  kánont adta elő. Így hát újabb körre indultunk. Ekkor anyum jóvoltából ismerősökre akadtunk, akik minden bizonnyal látták rajtunk az éhséget és megkínáltak minket jóféle rántott hallal, pontosabban keszeggel.
  Ezt aztán jóízűen el is nyamoggtam Zoli bácsi és Sanyi bácsi társaságában, akik figyelmeztettek is a bő szálka vagy halcsont jelenlétére. Hát igen külön izgalmas volt a halból az érdemi részt és a szálkát szétválasztani, minden esetre nagyon jól esett ez a kis harapnivaló.

Voksolás

A zsűri munkában

   De mivel a halacska nem enyhítette az éhségünket, így gondoltuk próba szerencse alapon járunk mégegyet, hátha valahol már elkészült az eledel. Ekkor azonban mindenki még csak a terítéssel foglalatoskodott, így hát jobb hijján ezt csodáltuk, no és persze az orrunkat megcsapó  illatokat. A terítés és a hozzá tartozó körités mindenhol nagyon szembetűnő volt, de hát  a zsürinek ezt is pontoznia kellett. Így hát érthető is hogy igyekezett mindenki a legjobbat nyújtani. Voltak akik Darts kellékeket, voltak akik karikás ostort, s voltak akik csak fokos, meg olyanok is akik prémes díszekket tettek az étel mellé. A második körüljárásunkat így evés nem, de számtalan fénykép kísérte.

   A terítékek megszemlélése után közben számos ismerőssel találkoztunk köztük Karcsi bácsival alias Kanemberrel, akinek már szintén csárdást járt a szeme az éhségtől. Miután aztán megosztottuk vele a tapasztalatinkat elköszöntünk egymástól, s mi A irányba, ő meg B irányba orientálódott. Mi leginkább a langallo sütöde felé mert hát a hal társaságot kívánt magának. Ekkor anyumat kellet hosszasan győzködni hogy váltsa be a jegyeinket, mert ha nem akkor én kipurcanok az éhségtől.
  Ez és a szomorú tekintetem, már elégségesnek mutatkozott a mozgási motivációhoz, s végül anyu sikerrel váltotta be langallo jegyünket. Ezekben az ínséges pillanatokban érkezett Manóm smse, aki pedig épp munkába indult. S mivel ekkor még korántsem hágott a tetőfokára a duhajkodás, így kénytelen voltam azt felelni hogy nem is olyan míves ez főzőcske. Szerencsére később pálfordult az eseménysor.
   Szóval ott tartottam hogy mint közösségünk (N)oszlopos tagjai tömtük magunkba a lanngallót vagy más néven Töki ponpont, ami egy lángoshoz hasonló étel. Nekem nagyon bejött, szóval igazából hármat négyet is be tudtam volna csapni belőle.

A jellegzetesen török étel, a pita vált a magyar nemzeti gasztronómia egyik alapvető részévé, lángos, vagy ahogy egyes területeken nevezik: langalló, kemencés lángos, lángoskenyér néven. A lángost a magyar konyhában lágy kelt tésztából sütik lepényszerűséggé. A hagyomány szerint a kenyér tésztájából megmaradt darabokat sütés előtt kinyújtották majd a parázsra dobták és tejföllel fogyasztották. A konyhatechnika fejlődésével a parazsat felváltotta a zsír vagy az olaj, a tejfölt pedig az ezer más fajta, különlegesebbnél különlegesebb ízesítés. Mivel könnyen elkészíthető és nagyon ízletes, hamar elterjedt a nép körében, vásárok, búcsúk kínálatának, strandbüfék választékának állandó része.


Nem csak Magyarországon (főleg az Alföldön), hanem a Romániában, Szerbiában, Ausztriában és Csehországban is elterjedt azóta. Az eredeti kenyérlángos 22-25 cm átmérőjű, kissé egyenlőtlen vastagságú (1-1,5 cm), többé-kevésbé kerek formájú, 250-300 g tömegű, sárgásbarna színűre sütött termék, illata, íze, mint a friss kenyéré. Állaga kívül ropogós, belseje puha.

Ő megsütötte..

Ő hazahozta..

Ez a Kis gézengúz meg mind megette.

 Miután aztán a gyomrunk megtelt a Töki pomponnal, lassacskán eljött a tálalás ideje, s míg a zsűri a dijazzással foglalkozott addig mi is megkóstolhattuk az elkészült finomságot. Én igazán legbelül csak ekkor nyugodtam meg hogy nem veszek éhen. Első étkezésünknél a legnagyobb problémát a rutintalanság jelentette, ugyanis talpraesett édesanyám nem látta az asztaloknál kihelyezett tányérkákat, így gondba voltunk hogy miből s mivel is együnk. Hosszas unszolást követően aztán belopóztunk az üsthöz közeli területekre, s anyum előtt is világossá vált hogy ott hevernek az evőeszközök és a tányérok. Miután felszereltkeztünk ezekkel a kötelező kellékekkel az üsthöz járultunk, s merítettünk a gusztusos ételből. A rehabosok valamiféle brassóit főztek, ami igen igen különleges lett. Persze emellett még gusztusos turulszárnyat is készítetettek, azt azonban nem kóstáltuk meg.  Az étel porciózása után a jóképűen kihelyezett szalmabálákra telepedtünk, s a törzsfők körében elfogyasztottuk az ételt.
 S míg mi falatoztunk a zsűri a bemutató asztalhoz kérette szép sorban a résztvevőket. S mivel 36 csapat volt, így egy elég hosszú képdömping következik most.

Az ízek mellett a terítést, a munkakörnyezetet, a munka közi rendet és tisztaságot, a versenyzők megjelenését és a hagyományok tiszteletét is értékelték.

Nem volt könnyű dolguk, mert minden csapat kitett magáért, sokan népviseletbe öltöztek, vagy erre az alkalomra készítettek egyenruhát a csapatuknak. A noszlopi Rehabhon Sarjai például ősmagyar öltözetben, dobszóra vonultatták fel a hatalmas fatányéron tálalt, igazi ősmagyar lakomájukat.

'vendéglátink' és a Lucullusi lakoma

Az egyik erdélyi csapat

Rehabok sarjai

A kétpói csapat

A törzsfői sátor

Pacal kóstolás

Formás székely teremtés

Finomságok sora

Izgatott tálalás

Turulpecsenye

Elég az hozzá hogy végül is jól belakmároztunk Anyummal, s mivel evés közben jön meg az étvágy így tovább is álltunk egy másik főzőstandhoz. Itt többféle menü is rotyogott a tűzön, többek között bab, és pacal. Szerénységem kapásból a pacaltól minnél távolabb helyezkedett volna, amikor eszembe jutottak Kedvesem szavai, miszerint bizonyos dolgokat egyből elutasítok. Gondolom már kitaláltátok hogy a pacalra is élből rávágtam hogy én szeretem holott még soha nem ettem. Ezt megfontolva aztán úgy határoztam hogy megkóstálom a pacalt (is). Így hát anyuval egy lehelletnyi pacalt óhajtottunk. Amiből végül számomra egy elég derekas leellet, már már sóhaj landolt a tányérkámban.
  De hát mit volt mit (t)enni, neki kellet yűrközni a marhagyomornak, még ha minden pillanatban az is járt a fejemben hogy ez egy marhának a gyomra.   
  Anyu ekközben könyeden nyelte  a kissé erős, ám minden bizonyal pacalosan, jófélén elkészített ételt. Én pedig küzdöttem mint andramókus a Poison egyenletekkel. 
  Végül aztán úgy történt hogy az étel kényszerítette térdre az étkezőt. Magával hozva ezzel a Pacal eltüntetésének problémáját. De mivel leleményes emberek vagyunk, így megköszöntük a vendéglátást, felálltunk, majd tovább indultunk. Útunk egészen a következő hulladékgyüjtőhöz vezetett, ahol én megszabadultam a maradéktól, azaz az étel nagyjából. Most már széles mellel mondhatom hogy bizony én nem szeretem a pacaltot.

Szemezés a pacallal

Tartalmaz nyomokban gyomrot, de az én gyomromba nem nyert bebocsátatást, vagyis PACAL

 Pacalos fiaskóm után aztán hogy a falat ne legyen magányos, s hogy a halnak is legyen miben úszkálnia így jó szokásunkhoz híven sörözésre adtuk a fejünket a BÜFÉ sátorban. Itt aztán mindketten kiválasztottuk kedvencünket, anyum ragaszkodott a pohárhoz, míg én a nagyobb űrméret üveg sopronit választottam. S hát letelepedtünk a pofás kis padokon, majd iszogttunk, társalogtunk, értékeltük a főzőversenyt, no és persze megbeszéltük azt a nem elhanyagolható tényt hogy miből szeretnénk még kóstolni.
  Miután aztán a söreinket jókedéllyűen elfogyasztottuk, s az asztalon ékeskedő zsírosdeszkát is megkóstoltuk elindultunk tovább kóstolni. 

Sörömködés

  

Zsíros deszka

Eleven büfésátor

Az idő múlásával aztán kibeszélgettük magunkat, s elérkezett az idő a további falatozáshoz. Mivel bendőnk még mindig halkan, ámde észrevehetően korgott. Így ismét jártunk egyet, hogy bepillanthassunk ki hogy áll a főzéssel, s kinél lehet már valamiféle étket magunkévá tenni.  Voltak olyan munkaállomások ahol ekkora már minden elfogyott, meg olyanok is ahol még csak a munka java dúlt.
  Így hát hosszas tanakvás után úgy határoztunk hogy megízleljük az erdélyiek puliszkáját és a paprikáscsirkét. Mint utobb kiderült bizony az első helyezett kosztjába márthattuk a kanalunkat.
  Itt azonban azzal a problémával szembesltünk, hogy a szervezők nem gondoltak a nagy érdeklődésre, így tányér és evőeszköz nélkül maradtunk. 
  Következő megoldandó feladat tehát kanál és tányér felkutatása volt. Mindkét dologban édesanyám bizonyult eredményesnek, előbb tányérat, majd később a vadásztársaság jóvoltából kanalat is kaptunk. 
  Így aztán már kezdetét vehette az evészet. A menü mint már említettem ezúttal puliszka és csirkepaprikás volt. 
  Az erdélyi menyecskék nem sajnálták tőlünk s így jó nagy adagot kaptunk. Kicsit beszélgettünk is velük az élet nagy dolgairól, meg hogy miként sodródtak kis falunkba, majd letelepedtünk s elfogyasztottuk eledeinket.
  Összeségében a puliszka egy nagyon érdekes ízvilágot adott számomra, a paprikás pedig amolyan igazi jóféle volt. De ezt ugyebár nem igazán lehet leírni, szóval csak higgyétek el nekem :D 
 Persze itt is adódtak nehéségek méghozzá a csontos porcos részek, azon belül is azok elhelyezése. Én ezt kúltúráltan megoldottam, mondván a kutyáknak is enniük kell valamit, így leszórtam a földre. Anyum viszont elég tanácstalannak bizonyult, szemei pedig fürkészték a csontos tányért. Így hát kénytelen voltam felvilágosítani hogy hogy smiként kellene fogyasztani az étket. 

   

A paprikás elfogyasztása után aztán úgy éreztük hogy már nagyon beettünk, hiszen már ötféle fogást kóstáltunk ekkor. Így hát kicsit üldögéltünk, majd megiramodtunk hazafelé.
  Ehhez azonban át kelet szelnünk a diófást, ekkor történt meg hogy megakadt szemem egy míves kis kút dekorációján, amit le kellet fotóznom. Természetesen mozgásomat követte édesanyám is. Így esett meg hogy ismét egy bogrács közelébe kerültünk, ahol finom babgulyás rotyogott. Ha már ott voltunk gondohatjátok hogy nem hagytuk ki, s megkóstoltuk ezt az ételt is.
   A vendéglátás a kóstolásunk alapján itt volt a legjobb, ugyanis mint neves éttermeknél lesték a kéréseinket.
 A babgulyás amúgy nagyon ízletes volt, bár már nehezen ment le, hiszen degeszre ettem magam. Persze a finom étek mellé finom nedü is dukál, amit előbb én szódával oldottam meg, később pedig anyum bögdösésére sörrel. Elvégre ha ingyen van miért ne :) Így hát el is fogasztottunk két sört septiben.

A kiváltó kút

  
.......Ott ültünk a ligetben anyummal, s amikor már degeszre ettük magunkat azon tünödtem hogy miként fogom ezt leírni, hisz egy ilyen látványos és íz gazdag eseményt nagyon nehéz szavakba önteni. Paskoltam egyet a megduzzat pocimon, ránéztem anyumra, aki szintén mint egy jóllakott napközis vigyorgott mellettem, és a legőszíntébben azt mondtam: Jól laktam mennyünk haza. 
  Anyum csak elismerően bólogatott, láttam hogy ő is ugyan azt szeretné mint én, egy kellemes kis szundit eme fergeteges lakoma után. Fogtuk söreinket felhörpintettük őket, majd elindultunk hazafelé, ami nem is volt olyan egyszerű út, de legalább kissé lemozoghattuk a felszedett kaloriákat. S ahogy az autók mellettünk úgy mi is óvatosan s jóllakottan csordogáltunk hazafelé. Hazaérve aztán jó szokás szerint "felpróbáltuk amit vettünk" illetve élményeinkről beszámoltunk a családnak, majd lefeküdtünk, s egészen négy óráig durmoltunk.

A fődíjíat, a Lucullus serleget egy erdélyi csapat, a Pohár Gitta tagjai vihették haza Oroszhegyre, ugyanis az általuk készített padlizsánkrémes falatkák és a túrós puliszkával körített tejfölös csirkepaprikás nyerte meg leginkább a zsűri tetszését.

 Így esett meg a III Diófás Főzőverseny igaz története. Azt hiszem kicsiny falunk ismét bebizonyította hogy van benne élet, s hogy érdemes itt lakni. Remélem jövőre is sikerül eljútnom erre a rendezvényre, családosan, vagy legalább Julcsisan habzsolhatok majd a finomabbnál finomabb ételekből. Egy azonban biztos ha így lesz akkor már előtte nap sem fogok enni :)
   A 2010-es főzőverseny számokban: 4 óra, 36 csapat, 6 ételkülönlegesség, 3 sör, 2 pohár szóda, 20 perces sportolás. S hogy ki vagyis mi volt számomra a legjobb? Egyrészről az hogy az egész olyan nosztalgikus volt, rég töltöttem anyummal ennyi időt együtt. Másrészt pedig a családiassága az egész rendezvénynek, amolyan békés, főzéses, nyugott volt minden. Emberek önfeledten főztek, ittak,ettek, mulattak. Szerintem ez adta meg azt az igazi hangulatát az egésznek. 
   Az ételek pedig amiket megkóstoltam mind egytől egyig finomak voltak, még a pacal is, bár az külön kategória :) A legjobb étel címre azonban csak egy aspiráns lehet, s ezzel a DODI serlegre is, ami pedig nem volt más mint a REHABHÁZ pecsenyéje.

    


Kedves olvasóim, remélem mindenkinek tetszett ez a kis beszámoló, s mindenkinek sikerül összefutattnom az emésztőenzimeket a szájában. Azt tanácsolom hogy jövőre Ti is szívjátok magatokba az élményt? S hogy hol hát hol máshol mint NOSZLOPON.   Remélem jövőre is ugyanitt ugyanekkor, ugyanígy találkozatunk, s áldozhatunk az ízek oltárán.


Kedves olvasóim köszönöm a figyelmet, hamarosan más jellegű írásokkal jelentkezek. Addig is mindenki vigyázzon magára, élvezzétek a nyarat, még ha kicsit zimankós is, és persze egymás társaságát. A mihamarabbi viszontolvasásig legyetek jók. Addig is gépzsííííííír.